Ne gondoljuk, hogy a memoár csupán a múlt eseményeinek puszta felsorolása. Keveseknek van annyira izgalmas és fordulatos élete, hogy a puszta tények egymás mellé rendezése önmagában is érdekessé tegye a könyvet. A memoárírás valójában egy kreatív műfaj: saját életünk a nyersanyag, amit irodalmi eszközökkel formálunk műalkotássá – vagy a szellemíró teszi ezt meg helyettünk.
A jó memoár titka nem a „mi történt?” kérdésben rejlik, hanem abban, hogyan meséljük el. Ehhez ugyanazokat az eszközöket hívjuk segítségül, mint egy regényíró: az élő párbeszédek közelebb hozzák a szereplőket, a karakterek alapos kidolgozása segít, hogy az olvasó hús-vér embereket lásson maga előtt, a helyszínek szemléletes megjelenítése pedig valósággal beszippantja őt a történetbe.
Az igazán jó memoár furcsamód nem ragad le a múltnál. A mai olvasó szereti magasabb perspektívából szemlélni az eseményeket. A legsikeresebb művek mind valamilyen mélyebb értelmet, bölcsességet vagy tanulságot fejtenek fel. Gondoljunk csak Cheryl Strayed Vadon című könyvére (melyből Reese Witherspoon főszereplésével készült film): ott sem a megtett út a lényeg, hanem a belső gyógyulás folyamata.
Ilyen formán még egy útirajz is memoárrá nemesedhet, ha nemcsak a látnivalókról szól, hanem arról a belső utazásról és változásról is, amit az út során átéltünk.
Itt jön a képbe a szellemíró, aki hatalmas terhet vesz le azok válláról, akik könyvben szeretnék viszontlátni élettörténetüket. Ilyenkor a mesélőnek elég a „mi történt” részleteire koncentrálnia. A többi a szakember dolga: ő az, aki érzékletesebbé teszi a jeleneteket, feszültebbé a konfliktusokat és élettelibbé a környezetet. A történet magja és igazsága nem változik, a szellemíró csupán segít abban, hogy az olvasó is pontosan ugyanazt élje át, amit egykor a szerző. Szellemírást valakinek?